Szülők az iskolában módszer – tapasztalatok

A családlátogatás az óvodai, iskolai pedagógus részéről ma már csak a család meghívásával valósulhat meg. Néhány esetben könnyebben elindul a pedagógus-szülő közötti együttműködés, más esetekben nehezebben – például amikor a családi hátrányos közegben él. Ezekben az esetekben nem azért nem működik az együttműködés a szülő és a pedagógus között, mert a szülőt nem érdekli a gyereke, hanem mert a szülő-pedagógus kommunikáció nagyon ritkán alapul partneri viszonyokon, és esetleg korábbi helyzetekben megszégyenült. 
Bár a pedagógusokra hatalmas teher hárul, és nem azt mondjuk, hogy mindenkinek még több feladatot kell vállalnia, most mutatunk egy jó gyakorlatot, ahol a plusz erőfeszítés a a szülő-pedagógus jó kapcsolatát segítette elő.

Családlátogatás Nyírbátorban


2016 őszén kezdtük a közös munkát a Partners Hungary Alapítvánnyal. Nagy Erzsébet Emese személyében egy nagyszerű embert ismerhettem meg, aki hatalmas erőfeszítések árán próbál hidat építeni a roma és nem roma emberek között. A híd pedig biztosítja a két „világ” közeledésének lehetőségét. Az én osztályomban, elsőben a gyerekek 60 %-át a szülők hozták-vitték iskolába. Velük napi kapcsolatban voltunk. A szeptemberi szülői értekezleten is jónéhányan ott voltak. Akik nem tudtak
eljönni, azoknak levelet írtam, melyben kértem, keressenek meg, amikor lesz idejük, és én leszek a
gyerekekkel. Nem szabtam ehhez határokat, hogy eddig meg eddig. Amikor nekik jó. És működött. A kezdetekkor megegyeztünk, hogy ha bármilyen probléma van az osztályba járó gyerekeket illetően, azt az iskolában együtt beszéljük meg, ne ők kerüljenek vitába egymással, mert az jóra nem vezet.

Sikerült ezt megvalósítani! Tudtunk beszélgetni a gyerekeket érintő témákban, és nekik is volt lehetőségük
hozzánk fordulni. Kölcsönös tiszteleten alapuló közös munka indult nálunk. Nem azt mondom, hogy ez mindenkivel zökkenőmentes volt, de az idő ebben is segített pozitív értelemben. Nagyon sokat tett hozzá az együttgondolkodás terén a Szülők az iskolában projekt is.

Harmadik éve sikeresen működik nálunk. Az idei évben új elemként jelent meg a családlátogatás, mely elsősorban az első osztályosokat célozta meg. Ennek ellenére néhány helyre én is szerettem volna elmenni. Ez egy meghívásos dolog volt, a szülő hívott engem az otthonába. Nálunk csak pozitív volt a kicsengése: Zsófi néni jön hozzánk! De mikor? Mindenki erre volt kíváncsi. ”Szeretettel várjuk, bármikor tessék jönni, csak előtte, azért ha felhívna minket, az jó lenne, mert képes vagyok elfelejteni”- mondta egy édesanya. Előre egyeztettük az időpontokat, és szerintem mindannyian izgalommal vártuk. Két hete pénteken délutános voltam az iskolában, fél 5 után hazarohantam, lepakoltam a cuccaimat, kicsit felfrissítettem magam, és a szerény ajándékommal útra keltem. Elég jól ismerem a várost – gondoltam, de azért a romák lakta részen csak a nagyobb utcákat tudom, merre vannak, melyeken a strand felé megyünk. A kint játszó, sétáló gyerekek hangos köszönéssel fogadtak, és kérdezték, hogy mi járatban vagyok, pedig nem is tanítom őket. Tőlük kaptam megerősítést arra vonatkozóan, hogy jó irányba tartok. Tündi, az édesanya már kint állt a ház előtt, jól látható helyen, arcán a megszokott mosoly, szemében egy kis izgatottság. Én is hasonlóképp éreztem. Persze egész más lassan 3 éve tartó ismeretség után
elmenni valahová, mint mondjuk első osztály őszén, amikor még távolságtartó a viszony.
Takaros kis ház, az udvaron rend, a teraszon kimosott ruha a szárítón. Belépve egy ízlésesen kialakított, világos, gyönyörűen berendezett otthon fogadott. Hellyel kínáltak, itt már várt az édesapa is, na meg a kis tanítványom, Emi, majd a vendéglátásra szánt sütik és innivalók mellett elkezdtünk beszélgetni. Először az otthonukról meséltek, hogy a bővítés eredményeként milyen módon készült el az a ház, melyben most élnek. Persze ez közös téma, hisz én is átestem 2 éve egy nagy lakásfelújításon. Aztán bejött a nagyobbik lány is, és akkor már az evés, a ki mit szeret/nem szeret is szóba került, na meg a serdülőkor problémái. Utána már a mi iskolás éveinkről beszélgettünk, hogy ki hova járt, ki hány éves, és kiderült, hogy Nyírmihálydit említve van közös élményünk is, hisz az én szüleim ott nőttek fel, nagyszüleim ott létek, tanítottam 4 évig az iskolában, Sanyi, az édesapa pedig ismerős azon a környéken is. Beszéltünk a cigány nyelvről, a régi mesterségekről, a hagyományokról, a lehetőségekről,
a munkáról, tanulásról, és próbáltuk megfejteni, hogy miért is alakult ki ez a többségében azért kölcsönösen elutasító viselkedés a romák és a nem romák között. Mire feleszméltünk, már negyed hét is elmúlt. Persze a világot megváltani nem tudtuk, de azt hiszem, jól éreztük magunkat.

Innen az utcában lakó Mátéékhoz mentünk, ahová Tündi elkísért. A kisfiú beteg lett, anyukája írt a Messengeren üzenetet, és mivel aznap osztottam ki az anyák napi verseket, gondoltam, beadom neki, de azt jeleztem is, hogy így lesz. Persze Mártika, az anyuka a kapuban ácsorgott, hogy mikor érek már oda. Ő is beinvitált a házba, hellyel és üdítővel kínált, miközben szabadkozott, hogy nem volt ideje alaposan kitakarítani, mert hát Máté beteg. Hozzáteszem, takaros, rendezett, ízléses otthon fogadott itt is. Ki a csuda foglalkozik azzal, hogy átsúrolták-e a padlótól a plafonig a házat? Nem ez a lényeg,
hanem az a szeretet, amit kaptam, amit érzek, mikor ezekkel a szülőkkel beszélgetek. Ő is mesélt, hogy miként zajlott pár hete a szociális gondozói vizsgája, és hogy milyen nehéz helyzetben vannak most, mikor az apuka, Attila beteg, aki emiatt nem tud dolgozni menni. Büszkeséggel tölti el, hogy 5 gyereke közül a 3 nagy már befejezte a középiskolát, mindannyiuknak van szakmája. Viszont emellett a rossz útra tért gyermek dolgairól is beszélt, amit szégyenként, anyai kudarcként él meg, és
ami nagyon megviseli őt. Na, ez volt az a pont, ahol a sírás kerülgetett. Igyekeztem megnyugtatni, hogy egy szülő valameddig tud hatni a gyerekére, a helyes utat meg tudja neki mutatni, de helyette arra nem tud rálépni. Szabadkozott, hogy nem akart a problémáival terhelni. Terhelni? De hát ez már az a bizalmas téma, amit az ember akárkivel nem oszt meg. Csak valakivel, azzal a valakivel, akiben megbízik.

A múlt hét szombat délután, a szakadó esőben mentem Liziékhez 4 órára. Már a kapuban várt az anyuka, Margitka. Egy harmonikus otthon fogadott, és még a nagymama is átjött, aki egyébként nemvelük lakik, de amikor a szülők dolgoznak, sokszor jön ő a gyerekekért az iskolába, és vesz részt a programokon. Velük is úgy beszélgettünk, mint régi ismerősök, a gyerekekről, a szülők közös életkezdéséről, az otthoni dolgokról, a tervekről, és arról, hogy én milyen szemlélettel igyekszem az iskolában terelgetni a gyerkőcöket. Igazán jó érzés volt hallani, hogy szerintük is kicsit más szellemben fordulok a gyerekek felé, mint mások. Finom palacsintával vártak, amit együtt készítettek, volt üdítő, gyümölcs, és még sok más apróság az asztalon. Velük is jó a kapcsolatom, amit ez a délután csak még inkább elmélyített.

Köszönöm mindhármuknak, hogy elmehettem hozzájuk, hogy betekinthettem az életükbe, és hogy még jobban megismerhettem őket! Azt kívánom, hogy sok pedagógusnak legyen hasonló élményben része, mert ezek a pillanatok még erősebbé teszik azt a tiszteleten alapuló kapcsolatot, melynek a gyerekek érdekében működni kellene mindenhol.

Vadon-Zsadányi Zsófia tanítónő
Nyírbátori Magyar-Angol Kéttannyelvű Általános Iskola

Tud meg többet a Szülők az iskolában módszerről május 31-i mediációs konferenciánkon:
https://www.facebook.com/events/357364675075923/